Hétvégén jött egy érzés...

Ez volt: 

A furcsa az volt benne, hogy ez az érzés jó volt. Kellemes, könnyed érzés. Pedig ezek a szavak elsőre nem ezt az érzést mutatják. Aztán elkezdtem ízlelgetni ezt a mondatot, ezt a könnyed állapotot.

És megértettem...

Unalomig ismételjük, hogy higgy a csodákban! Millió idézet kering a közösségi hálón ezzel a felszólítással! Elsőre lehet, hogy lelkesít is, de valami mégse stimmel vele! És nem, nem az, hogy közhelyes. Valami egészen más. Ami sokkal mélyebben rejlik. 

Ha hiszek a csodákban, akkor kétségeim vannak a csodában. Hogy is van ez? Hinni annyi, mint kétségben lenni? Ambivalensnek tűnik, igaz? Pedig logikus... 

Abban a mondatban, hogy hiszek a csodákban, a dualitás van benne. Elkülönülök a csodától. Vagyok én, aki hiszek és van a csoda, amiben hiszek. Nincs meg az EGYség. KÉTség van. 

Ha tudom, hogy vannak csodák, nem kell hinnem bennük. A bizonyosságban, az EGYségben nem értelmezhető a hit. 

Amikor azt mantrázom, hogy hiszek a csodákban, kapaszkodok. Kétségeim vannak és kapaszkodok. Ahogy megérkezett ez a felismerés, csak mosolyogtam és zuhantam... Elengedtem. Nem kapaszkokodtam tovább.. Csak zuhantam a létezés csodájában. 

Nem hiszek a csodákban, a csodát élem. Nem hiszek a csodákban, én magam vagyok a csoda!